Az állat és az ember közötti eltérések alapjában véve az énbeli különbségekre, és az énhez kötődő képességekre vezethetők vissza. A legfontosabb ezek közül az, amiről eddig szóltunk: a gondolkodásbeli. A második a kommunikáció, a harmadik pedig a testi adottság, a járás képessége. Más szempontból e három képesség eltérő volta a szellemi, lelki és testi különbözőségeket is jelentik. Bár a fizikai világban természetesen minden más képesség egyben a testi befolyásoktól és lehetőségektől sem mentes.
Az állatvilágban is létezik olyan összeköttetés, ami mindig információt közvetít. Az állati kommunikáció azonban nem beszéd, csak üzenetek adás-vétele jelekkel, jelzésekkel, még ha az oly bölcs módon is történik. Ennek is vannak testi alapjai, amikre azonban nem térünk most ki. A papagájok „beszédutánzása”, az emberszabású majmok kommunikációja ábrákkal és süket-néma jelbeszéddel sem igazi beszéd. Csányi Vilmos említette a Mindentudás Egyetemén az állatokról: „valódi nyelvet, amelyben a szavak bonyolult jelentéshálózattá szerveződnek össze, nem tudnak elsajátítani.” Jelrendszerük legfeljebb néhány száz jelből áll. Ha több ezer jelből állna, azok is csupán a jelenre korlátozott nem személyes tudatuk kifejezőeszközei lehetnének. Az állatok elsősorban nem azért nem beszélnek, mert nincs az emberéhez hasonló hangképző szervük, hanem azért, mert nincs az emberéhez hasonló tudatuk, aminek oka, hogy nem képesek úgy gondolkodni, mint az ember. Még a legértelmesebb állatokban sem különül el egymástól a cselekvés eszköze, célja és a cselekvő lény testi állapota. Az állatvilágban igaz, hogy a lét, a testi lét határozza meg a tudatot. Az embernél az én önálló gondolkodása révén kialakuló tudat hat meghatározóan a létére, legalábbis amikor emberi módon él. A szociális darwinizmus tehát csak annyiban érvényes az emberek világára, amennyiben nem vagyunk képesek emberhez méltó életre és viselkedésre. Az állati kommunikáció mindig az egyed érzéseinek és ahhoz kapcsolódó gondolatainak kifejezését szolgálja. Az emberi beszéd képes érzésektől nem befolyásolt gondolatok közlésére is. A beszéd, mint az önálló és elvonatkoztatásra képes gondolkodás megértetésének eszköze nem létezik az állatoknál. Az állatok között az üzenetek, információk mindig egyértelműek, nélkülözik az emberre jellemző többértelműséget, akár verbálisan, akár nem verbálisan történik. Az emberi beszéd a gondolati összefüggések legbonyolultabb kombinatív kifejezésére is képes. Képes többértelmű lenni: sejtet, céloz, árnyal, stb. Az emberi hangsúly, hangszín, taglejtés, mimika ezernyi kombinációja messze felülmúl minden állati kommunikációt. A különbség oly nagy, hogy egyszerűen lehetetlen azt gondolni, hogy az állati „beszéd”-et az emberivel együtt lehetne említeni.
Noam Chomsky a világhírű nyelvész ezt állítja: “a nyelv fajspecifikus emberi sajátság, és még az intelligencia alacsonyabb szintjén is, a patologikus szinteken, olyan nyelvtudást találunk, amely tökéletesen elérhetetlen egy majom számára, pedig a majom sok tekintetben felülmúl egy szellemileg fogyatékos embert a problémamegoldó képességben és más adaptív viselkedésben.”
A felegyenesedés
A harmadik, ami főként testi alapját adja az emberi létnek, a felegyenesedve járás képessége. A szellemünk, a gondolkodás önálló és elvonatkoztatva való használatához, a beszéd kialakulásához elengedhetetlen volt, hogy az emberi organizáció a felegyenesedett járáson alapuljon. Az ember ezáltal hatalmas lépést tett az értelmessé válás irányába. A testi élettel emiatt sokkal kevésbé van összeszövődve, mint az összes állat. Amíg az állati agyat a gravitáció húzza lefelé, és amíg a négy-kézlábon járás közben az folyton fokozott rázkódásnak és ütődésnek van kitéve, addig nem képes a szellemit igazi, a világ megismeréséhez megfelelő formájában szolgálni. A magasrendű megismerés eszközei az agyrendszerben rejlenek. Ezek azonban az állatoknál megismerésre csak egészen csökevényes módon használhatóak. Az állatok egy részének nincs is agya, csak idegei. A szárazföldi gerinces állatok organizációja – még az olyan állatoknál is, mint a kenguru, vagy az emberhez bizonyos vonatkozásban legközelebb álló majmok – a négy végtagon való járásra vannak organizálva. Az igaz, hogy a felegyenesedés folyamata valamelyest már megindult a majmok kialakulásakor, és hogy időnként ők is két lábon járnak, de egész felépítésük a négykézláb járásra van organizálva, amihez minden szervük és lelki életük igazodott. A felegyenesedés csak az embernél teljes. Azok az állatok, amik repülnek vagy úsznak, stb., azoknál maga az idegrendszer is általában sokkal fejletlenebb, kialakulatlanabb, mint a négylábú emlősöknél. Az intelligensnek számító delfinek kivételek ebből a szempontból, de ennek fejlődéstani kialakulása ismert és megmagyarázható.
Az ember agya az agyvízben úszik. Tömege a víz felhajtó ereje miatt jóval kisebb, kb. 20 gramm. E nélkül kb. 1350 gramm lenne és az alsó rész idegei összenyomódnának a nagy súly alatt. A magasabb rendű állatok agya kénytelen a lefelé húzó erőnek engedelmeskedni, ezért sem képesek oly magas szintű értelem kifejlesztésére, mint az ember.
A felegyenesedés tette lehetővé az embernél a mellső végtag felszabadulását, az önálló gondolatoknak megfelelő használatát, az eszközkészítés oly magas fokát is.
Csányi Vilmos előadásából további idevonatkozó részlet: „az ember nagyobb, csupasz teste, felegyenesedett testtartása, a talpon, két lábon járás. A csimpánzok, ha ritkán a talajon mozognak, a csuklóikon járnak - ilyen járással nem lehet messze jutni.”
Életrajz
A gondolkodás, beszéd és felegyenesedett járás a szellemi, lelki és testi jelzőköve az állati lét meghaladásának. Ezek következményei révén minden egyes emberről külön életrajzot írhatunk. Egy állati egyednél ezt semmiképpen sem tehetjük meg. Még az emberi környezet befolyása alatt élő házi állatok és tudományos kutatási kísérletekben vizsgált főemlősök sem élnek messze olyan sokoldalú életet, mint az ember. Kivételesen előfordulnak olyan esetek, mint az ápolóit becsapó majom, aki mellső végtagjának a rácsok közé való beszorulását imitálja. Ettől az ő életrajza még nem sokkal bővül. Egy kutya életéről is nagyjából hasonlót lehetne leírni, mint az összes kutyáéról. Az eltérések inkább csak a környezetből és a testi felépítésből adódnak, nem az állat lelki életéből magából. Ne felejtsük el, hogy az életrajzunk elsősorban nem a külső történésektől olyan személyes és szerteágazó, hanem attól, hogy azt személyesen éljük meg. Úgy éljük át, mint ahogyan azt senki más nem élheti át. Az állatokról ez korántsem mondható el, legfeljebb az, hogy csírájában létezik náluk. Ha a kutyám meglátja a szomszéd macskáját, akkor nagyjából hasonló a magatartása, mint az összes többi kutyának ilyen helyzetben. Az egyes kutyafajták – részben genetikával leírható –örökletes sajátosságai ezt csupán árnyalni képesek. Egy pincsi testben élő kutyaegyed biztosan nem teljesen ugyanúgy viselkedik, mint egy német juhász testben élő. De mindegyik sajátosan kutyául tudja csak érezni magát, és kutyául tud csak gondolkodni, ami tudományosan igen nagy pontossággal leírható, amely azután lényegében minden kutyára érvényes. Hogy a varjúk egy része rájön valamire, amire a többség nem, végső soron az is az egyedi testi adottságok függvénye. A megfelelő test (és egyéb külső körülmény) teszi lehetővé a csoporténnek, hogy valamit véghez tud-e vinni vagy sem. Amit egy ember életrajzában kell leírni, az mindenkiétől különbözik, és nem csak a testi feltételek és a környezet miatt, hanem a benne élő én-lélek teljesen sajátos volta miatt. Igaz, hogy minden ember csak emberül érezhet és gondolkodhat, de ennek olyannyira széles a tartománya, hogy leírni is lehetetlen lenne egy életrajzban több ember életét. Ezt a minden egyes embernél előforduló minden állati belső élettől elütő sajátosságot jelentőségének megfelelően kell kezelni. Csányi Vilmos és más természettudósok is, ha az embert csak különleges állatnak is tartják, azt többnyire elismerik, hogy az egyes ember és az állati egyed életrajza valóban olyan jelentősen eltér egymástól, hogy össze sem hasonlíthatóak.
Összefoglalás
Ki kell tehát jelentenünk, hogy az állatok és az emberek közötti különbségek pusztán fokozatbeli, tendenciabeli, mennyiségi magyarázata csak kis részben fedi a valóságot. Nem vesz tudomást a szerteágazó tényekről, amelyek megfigyelésünk számára adódnak, ha a testi, lelki és szellemi képességeket nem akarjuk figyelmen kívül hagyni és azokat is megértjük.
Természetesen amennyiben az állat és az ember is fizikai, élő és érző-tudatos lény, nagy a hasonlóság közöttük. Az ember és az állat között mégis éppen akkora a különbség, mint az állat és a növény között. Az emberi értelem és ész nem állati értelem és ész. Az ember nem állat. Még akkor sem állat, ha érzőképessége és számos tulajdonsága bizonyos fokon megtalálható az állatnál is. Az állatot sem nevezzük növénynek, mert életfolyamatok zajlanak benne. Miért? Mert lényeges különbségnek tartjuk, hogy a növénnyel szemben képes belső élmények átélésére is. Ahogy az állatot a lelki élete különbözteti meg a növénytől, úgy az embert alapvetően a szellemi élete, főként a gondolkodása az állattól. Amilyen mértékben az állatvilágban megjelenő lelki élet szinte áttekinthetetlenül sokoldalú a növényvilágban még nem is létező lelki élethez képest, az emberi világban tapasztalható önálló és a jelenbeli átélésen túlterjedő gondolati élet annyira egyéni és sokoldalú az állatok körében még egyszerre nem is létező önálló és elvonatkoztató gondolkodáshoz képest. Amennyire egészen más lény egy állat egy növényhez képest az érzésbeli élete miatt, annyira eltérő lény az ember az állathoz képest a gondolati élete révén.
Goethe is tudta már ezt: „Amikor az ember a körülötte lévő tárgyakat észreveszi, önmagára vonatkoztatja őket. S ezt joggal teszi, mert egész sorsa attól függ, tetszenek-e neki vagy sem, vonzzák-e vagy taszítják, hasznára vannak-e vagy ártalmára. A dolgok szemléletének és megítélésének ez a természetes módja éppoly könnyűnek látszik, mint amennyire szükséges, mégis számtalan megszégyenítő és elkeserítő tévedésbe ejti az embert. – Sokkal nehezebb feladatot vállalnak magukra azok, akiket erős tudásvágyuk arra ösztönöz, hogy a természet dolgait önmagukban és egymással való viszonyukban vizsgálják, mert hamarosan nélkülözik azt a mércét, amely segítségükre volt, amikor mint egyszerű emberek a dolgokat saját magukra vonatkoztatva vizsgálták. Nem áll rendelkezésükre a tetszés és nemtetszés, a vonzás és taszítás, a haszon és kár mércéje. Erről teljesen le kell mondaniuk. Közönyös, mintegy isteni lények módjára azt kell keresniük és kutatniuk, ami van, és nem azt, ami kedvükre való. Az igazi botanikust nem befolyásolhatja a növények hasznossága vagy szépsége. Fejlődésüket és a növényvilágban való helyüket kell kutatnia. Mint ahogy a Nap egyformán előcsal és beragyog minden növényt, neki is egyformán elfogulatlanul kell mindegyiket szemlélnie és áttekintenie. Megismerése mércéjét és az értékelés tényadatait nem önmagából, hanem a megfigyelt dolgok köréből kell merítenie.”
Az állat mindent saját testi létére, magára vonatkoztatni tud csak, annak ellenére, hogy nincs is önálló személyisége. Bizonyos értelemben rendelkezhet személyes jegyekkel, de nem személyiséggel. Az ember pedig önálló személyisége révén képes önmagára vonatkoztatás nélkül is tevékenykedni. Az ember képes egyedül isteni lény módjára, tárgyilagosan megismerni, ítéletet alkotni és azt beszéddel kifejezni.
Az ember által kitalált tesztrendszerek szerint még egy majom intelligenciája sem fejlettebb egy két-három éves gyermekénél. Sőt, el sem éri azt. Ezt a mai természettudományos kutatók közül is többen állítják. Más kutatók szerint ez a megközelítés hibás, mert a gyerek intelligenciája egészen más jellegű, mint az állatoké. Az ember által megalkotott tesztekben, mivel azok tipikusan emberre szabottak, nyilvánvalóan az ember fog fejlettebbnek tűnni. Például – mondják – sokkal előbb tud számolni, a majom viszont sokkal korábban képes hazudni még a korukhoz képest arányosan is. – Mindkét félnek igaza van valamilyen szinten. Az ember kb. három évesen ébred öntudatra. Ekkor ébred először individualitására. Előtte teljesen az érzései határozzák meg a gondolatait. Még nincsenek a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatai. „Nagyon állati, cuki pofák.” – mondhatja ilyenkor az ember. Tudatilag egészen hasonlóan egybe vannak olvadva a környezetükkel, mint a magasabb rendű állatok. Rudolf Steiner azt mondja,hogyha a gyermekek ösztön-impulzusai nem változnának meg később, akkor teljesen animálisan fejlődnének tovább.
A gyerek csak három éves kora körül kezdi használni az "én" szót. Előtte, de egy darabig talán még ezután is első szám harmadik személyben beszél magáról. Pl. „Pistike éhes”, később viszont így mondja: „éhes vagyok”. Három éves korára megtanul felegyenesedve járni, beszélni és gondolkodni is tud már. Mindezt az individuális én hozza létre, hogy a testet azután emberi módon használhassa.
Eszmefuttatásomat az alábbi jelzőkkel is illetheti néhány evolucionista: önimádat, állatlenézés, stb. Amikor az ember a „legjobb” emberi képességekhez mérten ítéli meg az állatvilágot, az egyértelműen előítéletnek és antropomorfizmusnak számít egyesek szemében. A modern természettudomány híveinek többsége szerint a szellemtudomány nézőpontja is elfogult, mert azokból a képességekből kiindulva próbálja megítélni az állatvilágot, ami speciálisan emberi. Állításuk szerint az embernek nincs joga önmagát magasabb rendűnek tekinteni. Az nem elfogadható érv, hogy azért, mert mi képesek vagyunk kitalálni a rangsor fogalmát, s mert értelmi képességeink a legkiválóbbak az állatvilágban. Csak azért lennénk az elsők, mert van egy olyan tulajdonságunk, ami csak nekünk és senki másnak nem fontos? Ilyen alapon a gepárdok – ha értekezni tudnának – kikiálthatnák magukat a legfejlettebbnek, mert náluk gyorsabban nem fut senki. A sasok pedig azért állíthatnák magukat az élővilág csúcsára, mert náluk jobban nem lát senki, stb.
Tehát azt kifogásolják, hogy olyan valóban egyedülálló emberi tulajdonságokkal akarjuk bizonyítani az állítólagos lényegi különbségeket, amelyek arra alkalmatlanok. Pedig állításunk nem az értelem emberi túlbecsüléséből, egyoldalú kihangsúlyozásából, hanem a tények objektív és eleven megértéséből adódik. Először is, azt nem lehet mondani, hogy azért antropomorf gondolkodású valaki, mert élesen megkülönbözteti az állatot a növénytől és az embert az állattól. Ezt nem valamilyen elítélhető szándékból vagy azért tesszük, hogy mindenáron felsőbbrendűségünket hangsúlyozhassuk, hanem a tények ismerete és igazi megértése miatt. Másrészt egyetlen állatfajnak sincs annyira elütő tulajdonsága a többi állatfajétól és az emberétől, mint az embernek van az önállóan használható és a közvetlen átélésen túlterjedő gondolkodó képességével.
Miért is jogosult ez a mérce? Az állatok mindegyike valamiben jobb az embernél. Legalábbis az állatok sok fajtájáról ezt meg tudjuk állapítani. Ezek azok a tulajdonságok, amiket az ember az értelmi képességeivel később utolér(t). Az ember az értelem terén a legjobb. De ez aztán odajuttatja fokozatosan, hogy az összes állati „leg”-et túlhaladja. Nem tudunk olyan jól úszni, mint a halak, de hajóval, motorcsónakkal gyorsabbak lehetünk a vízben. Nincs erős kaparásra alkalmas mancsunk, de létrehozzuk a az ásót és a markológépet. Nincsenek szárnyaink, repülőgéppel mégis gyorsabban tudunk repülni minden madárnál. A sas látását megelőzzük a távcsővel és mikroszkóppal, a gepárdot egy gyors autóval. A gepárd csak gyorsaságban közel olyan jó, mint az értelemmel felszerelkezett ember. A sas csak a távollátásban olyan jó, mint a távcsöves ember. És még sorolhatnánk. Ami az egész állatvilágban a specializált formák és képességek terén elérhető, azt minden egyes ember elérheti, sőt akár meg is haladhatja sokszorosan. Például csillagászati távcsövekkel ma már csillagrendszereket is jól láthatunk, markológéppel hatékonyabban áshatunk gödröt. Ezért a gondolkodó képesség a legdöntőbb.
A bizonyos értelemben „átmenetnek” is felfogható csimpánzok, bonobók és törpecsimpánzok is állatok csupán. Jane Goodall ezt mondja: „Az emberben és a csimpánzban sok hasonló személyiségjegy van. Ugyanazok az érzelemtípusok, értelmi képesség, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan dolgokat csináljanak, mint az emberek.” Ez tévedés. A testtől független morális érzések nem fordul elő egyetlen állatnál sem. Az értelmi képességek terén is csak távoli a hasonlóság: nem tudnak pl. gepárdgyorsasághoz jutni, sem sashoz hasonló látást elérni, stb., mint az ember. Csányi Vilmos Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásában mondja: „Az eszközkészítést, főként a szerszámok használatát és készítését sokáig úgy tekintették, mint az ember felsőbbrendűségének egyetlen és lényeges bizonyítékát. Azóta tudjuk, hogy számos állat használ tárgyakat, szerszámokat és egyesek el is készítik azokat. Néhány éve egy összeszámlálás 80 állatfajról mutatott ki ilyen tulajdonságot (Mundinger 1980). Az állati szerszámhasználat azonban rendkívül speciális. Egy-egy faj valamilyen meghatározott konkrét célra használ eszközt. Képessége genetikailag adott, a tanulás legfeljebb kismértékben finomítja.
Az ember esetében a tárgyak használata és készítése a nyelvhasználattal és az absztrakt gondolkodással azonos csoportba tartozó konstrukciós tevékenység.”
A csimpánzok eszközhasználata nagyon szerény az emberéhez képest. Szerszámmal egyáltalán nem is készítenek szerszámot. Ez már tisztán emberi jelleg. Még emberi környezetben is csak egészen keveset képesek megtanulni egy emberhez képest. Persze lehet azt mondani, hogy „de nekik nincs is szükségük ezekre”. Miért, nekünk talán van? Valamire szükségünk van: például a hiányzó bundánk helyett ruhák előállítására, pata helyett cipőre, táplálékok termesztésére, előállítására, földművelésre, állattenyésztésre, de korántsem olyan sok mindenre, mint amit mára már létrehoz(t)unk. Az autóra, telefonra, internetre sincs szükségünk a környezet hatására vagy a túlélés céljából. Ezeket azért tudjuk létrehozni, mert a közvetlen átélésen túlterjedő gondolkodásunk lényegében egyedüli a földi élőlények világában. Mert nekünk individuális énünk révén olyan képességünk van, ami a tisztán állati túléléshez nem szükséges, mert ún. „fölösleges” dolgokra is törekedhetünk, ami a tudomány létrejöttében és jelenlegi fejlődésében is szerepet játszik. Talán egyetlen olyan állati tulajdonság sincs, amit az embernél legalább kis mértékben ne találnánk meg. De nincs olyan állat, aminél az említett speciálisan emberi képességek előfordulnának. Ennek pedig az az oka, hogy az embernek a fizikai léte, élete és érzésvilága mellett még egy azt egybefogó és önállóan gondolkodó individuális énje is van, míg az állatoknak csak fizikaiságuk, életük és érzéseik vannak a fizikai világban.
Lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy a jelenlegi természettudományos kutatások és megfigyelések is arról tanúskodnak, hogy a Rudolf Steiner által a 20. század elején tett megállapítások megállják a helyüket ma is. A kutatók általában megegyeznek abban, hogy az állatok tényleg csak az „itt és most”-ban képesek élni. Elvonatkoztató képességük egészen primitív. Nyelvi képességeik nem hasonlíthatóak az emberi nyelvhez (nyelvtan, pragmatika, kombináció). Kétszavas kombinációknál tovább a betanított csimpánzok, gorillák és bonobók sem jutnak. Legfeljebb ugyanazt ismétlik és sohasem kérdeznek. Ez is teljesen emberi jelleg. Még a saját emberi csecsemővel együtt nevelt majomnál is hasonló tartalmú megállapításokat tették a kutatók.
Írásommal úgy ítélem meg, hogy ha nem is széleskörű tapasztalatokra alapozva és részletekbe menve, alapjaiban mégis rámutattam, hogy miben áll az állat és az ember lénye közötti különbség. Szándékom volt az is, hogy csupán a legalapvetőbbnek tekinthető tisztán individuális lényünkből fakadó tulajdonságokra és képességekre hívjam fel a figyelmet a nem individuális jellegű állati bölcsességgel és tulajdonságokkal szemben. Amíg a megkülönböztetésnek csekély hiánya is látható, de legfőképpen az ezzel foglalkozó szakemberek számára is felfedett és ma már többnyire nyilvánvalóan felismert eltérések valóságnak megfelelő értékelése nem történik meg, addig nem várható a természettudománytól, hogy az emberi mivoltot az állati mibenléttől teljesen újnak tekintsék, ne pedig annak a folytatásának csupán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése