Ezt a 25-30 kg-os testsúlyt elérő falkavadászt a fehérek által különösen kegyetlennek tartott zsákmányolási módszerei miatt félelemmel kevert általános gyűlölet övezte, állományait Afrika-szerte, — így Namibiában is — igen erősen megtizedelték. A hiénakutya nálánál jóval nagyobb állatokat is zsákmányul ejt, falkában vadászva kitartó hajsza közbeni folymatos marcangolással. Maga Kittenberger Kálmán is így jellemzi a Kelet-afrikai “csucsi”-t (ez a vadkutya szuahili neve): “Ha egyszer az elkerülhetetlen végzetet kellene megfestenem, valószínű hogy a nyomot leszegett fejjel loholva követő vadkutya-falkát ábrázolnék…” A hiénakutya Namibiában a nemzeti parkokban, illetve Kavango-Caprivi régiókban és a keleti határ mentén a Kalaháriban él, védelmet élvez.
Az igazi kisemlősök közé tartoznak a különféle denevérek, cickányok, egerek és patkányok. Ez utóbbiak közül említést érdemel a hegyekben élő sziklapatkány és a csoport legnagyobb tagja, az északi folyóvizek mentén élő, akár 2,5 kg testsúlyt és 60 cm hosszúságot is elérő, nutriaszerű bambuszpatkány. A sziklás hegyvidékeken élő Hyrax vagy Dassie Afrika mormotájaként is ismert, és társas életmódot él. A 4,5 kg súlyt is elérő Hyraxot a bennszülöttek közül csak a hegyi namák és damarák ismerik, “csattogós” nyelvükön a neve “Áus” Angol neve Rock Dassie, német neve Klippschliefer (Procavia capensis). Osztrák mormotavadászokat izgalomba hoz.
A Hyraxot a hegyi törzsek húsáért és bőréért vadásszák, vadászata nem könnyű.
A vízszegény térség élővizei mentén (Kunene-Okavango-Zambezi vízrendszere és délen az Orange folyó) két vidrafaj is él, közülük a hosszuújjú vidra (körmetlen vidra) a világ harmadik legnagyobb vidrafaja, 15-18 kg-os testsúllyal, míg a jóval kisebb pettyestorkú vidra csak 4-5 kg-ot nyom. Mindkét vidrafaj védett.
A mi mókusunkhoz hasonló az ország északkeleti részén előforduló sárgalábú mókus,vagy bozótmókus, míg az északnyugati részen a csíkos mókus él. A vizes részek és a kopár Namib kivételével mindenhol általánosan elterjedt és igen gyakori a földalatti kolóniákban élő földimókus, a helyi németek “Erdmännchen”-nek, “Földi emberkének” is nevezik, mivel bozontos farkára támaszkodva gyakran két lábra állva figyel. Bozontos farkát leszámítva a mi ürgénkhez hasonlít. Veszély esetén villámgyorsan tűnnek el a legközelebbi bejáraton.
A többi állathoz hasonlóan a földimókusnak is vannak profi túlélési technikái, ezek közül az egyik az a képessége, hogy bozontos farkát napernyőként a feje fölé tartva védi magát a gyilkos tűző napon.
A földimókus helyenként igen népes földalatti kolóniákban él.
A földimókusok képesek a farkukat napernyőként védekezésre használni.
A földimókushoz kissé hasonlít,de igazából teljesen más életmódot folytat az igen csinos és mozgékony surikate (Suricata suricata), akit csodálatos találékonysága miatt a busmanok szinte emberszámba vesznek és tisztelnek.
A nagyobbrészt ragadozó-rovarevő életmódot folytató kis állat szintén földalatti kolóniákban él, egyik érdekes szokása hogy napkeltekor az egész kolónia közösen keresi fel a kissé távolabb lévő ürítkezőhelyet. Szimpatikus tulajdonságai és az a szokása, hogy az egész csapat képes két lábra állva hosszan figyelni, inkább “emberke szerűvé” teszik, mint a laikusok által vele gyakran összetévesztett földimókust. Bennszülött neve “Xarab”.
A kíváncsi surikate gyakran hosszú percekig két lábra állva éberen figyel.
Camp Damara szelíd, bohókás surikate-családja gyereknek-felnőttnek kedvence.
A nyúlfélék két nyúl- és három üreginyúl fajjal képviseltetik magukat. A fokföldi nyúl (angolul: Cape Hare, németül: Kaphase, (Lepus capensis) a nyugati part mentén és délen, míg a kissé nagyobb bozótnyúl (angolul Scrub Hare, németül Buschhase, (Lepus saxatilis) a Namib kivételével az egész országban előfordul. Külsőre teljesen a mi itthoni mezei nyulunkhoz hasonlítanak. Bennszülött nevük “Okandiba”. A hegyvidéken fordul elő a vörös sziklanyúl (Jameson’s Red Rock Rabbit, németül Rotes Felsenkaninchen) ami az egyik üreginyúl faj.
A neve alapján a nyulak közé sorolják az igen különös ugrónyulat (angol: Springhare, német: Springhase, (Pedetes capensis) amely azonban egyáltalán nem nyúl, hanem egy igen fura szerzet. Két erős hátsó lábán ugrálva közlekedik akár 25-30 km/h sebességgel is ez a hosszú farkú, mintegy 80 cm hosszúra és 3,5-4 kg súlyúra megnövő, az ivóvíztől független éjszakai rágcsáló. Az egész állat úgy néz ki, mintha a nyúl, a mosómedve és a kenguru keveréke lenne. Kizárólag éjszaka aktív, az autósnak éjszaka kísérteties látvány reflektorfényben a táplálkozó ugrónyúl seregek kékesen villogó szeme. Nappal földalatti üregeiben rejtőzködik, ritkán látható.
A bennszülöttek finom húsáért előszeretettel vadásszák és csapdázzák, főleg a Kalahari botswanai részén, ahol évente a becslések szerint több milló példány kerül terítékre. Bennszülött neve: “Onghwiju”.
Az ugrónyúlról nehéz eldönteni, nyúlhoz vagy inkább kenguruhoz hasonlít-e?
A mi sününkhöz küllemében, életmódjában teljesen hasonlít a fokföldi sündisznó, bennszülött neve “Fikifa”. Az ország északnyugati és középső részein fordul elő, Kaokoland, Damaraland és a Khomas-fennsík térségében.
Nem áll vele semmilyen “rokonságban” a nála jóval nagyobb, mintegy 20-25 kg súlyt és 1 méteres hosszúságot is elérő tarajos sül (Hystrix africae-australis), amit az angolok “Porcupine”-nek, a németek “Stachelschwein”-nek, a hererok pedig “Shinjengu”-nak hívnak. A Namib kivételével mindenhol előfordul ez a magányosan élő rágcsáló, amely nevét a homlokától a háta közepéig húzódó, felmereszthető kefeszerű taréjáról kapta. Legfőbb éke és nevezetessége mégsem ez, hanem a testének hátsó harmadát sűrűn beborító, önvédelmi fegyvernek is használt sültüskék. Ezek az igen rugalmas, fekete-fehéren sávozott tüskék 10-40 cm hosszúak és tűhegyesek, amit az állat nagyon jól tud és ki is használ. Veszély esetén tüskéit és taréját felmeresztve kétszeres nagyságúnak látszik, miközben hangos fújással és csörömpöléssel rázza tüskéit. A heves rázástól a tüskék nyílvesszőként repülnek szerteszét, találat esetén alaposan belefúródnak az ellenfélbe. Ha mindez nem elég, az állat “rükvercbe” kapcsolva egyszerűen nekitolat az ellenfélnek, aki a félelmetes eleven tűpárna elől rendszerint meghátrál. A beletört tüskék mérgezést okozva akár a nagyobb ragadozók pusztulását is okozhatják. A beszorított tarajos sül bőszen harap is. A párzási időszakot a nőstények háti tüskéinek kihullása jelzi, amelyektől a kezdeményező nőstény önként szabadul meg, a hím egyébként valószínűleg nem is lenne hajlandó… A tarajos sül jelenlétének nyomaival, elhullatott tüskéivel gyakran találkozhatunk, de maga az éjszakai életet élő állat ritkán látható.
A tarajos sül még az oroszlánt is eredményesen elriasztja hosszú tüskéivel.
A kisebb vadmacskafélékhez tartozó, észak-északkeleten előforduló szerválról (Felis serval) és a mi vadmacskánkra emlékeztető, mindenütt előforduló afrikai vadmacskáról (Felis lybica) a vadászható vadfajok közt is említést teszünk, a legkisebb vadmacskaféle a “mini — leopárdként” sárga alapon apró fekete pöttyös feketelábú vadmacska (Felis nigripes), amely viszont csak a Kalaháriban fordul elő.
Kavango és Caprivi régiókban előforduló éjszakai ragadozó a cibetmacska (Civettictis civetta) ez a 10-12 kg súlyú éjszakai ragadozó, amely a pókoktól és termeszektől a békákon és halakon át a kisebb antilopborjakig mindent zsákmányol, de a vadgyümölcsöket sem veti meg. A végbélváladékként képződő “cibet” hatóanyagát a gyógyszer- és parfümipar már évszázadok óta ismeri és használja.
Karcsú ichneumon a Camp úszómedencéjénél.
Igen speciális éjszakai ragadozók a ginstermacskák (Genet), amelyekből két faj is előfordul. Az aprópettyes ginstermacska (Genetta genetta) a Namib kivételével mindenhol előforduló, mintegy 80-100 cm hosszúságú, fákon élő ragadozó. A nagypettyes ginstermacska (Genetta tigrina) Caprivin fordul elő, valamivel nagyobb előző rokonánál. Táplálékukat főleg rovarok, madarak, apró kisemlősök és vadgyümölcsök képezik.
Az apróbb ragadozók sajátságos képviselője a fehérnyakú-vagy csíkos menyét mellett egy görényszerű állat, a zorilla vagy más néven a csíkos görény (Ictonyx striatus). Ez a kb.1,5 kg súlyú, hosszanti fekete-fehér csíkozású jószág főleg rovarokkal, pókokkal és skorpiókkal táplálkozik. Igen nevezetes tulajdonsága, hogy veszély esetén igen bűzös, maró végbélváladékot permetez ellenfelére, ami a szembe jutva ideiglenes vakságot is okozhat.
A zorilla önvédelmi fegyvere a bűzös,maró hatású végbélváladék.
A majmok világát Namibiában két faj képviseli, az északi folyók vidékén és délen az Oranje mentén élő kék cerkóf (Cercopithecus aethiops) amely egy kisebb termetű (5-6 kg) eleven majmocska és az egész országban elterjedt mindenevő medvepávián (Papio ursinus). A medvepávián, vagy Chacma Baboon, bennszülött nevén “Ekundukima” csapatokban élő, igen fejlett intelligenciával rendelkező majomfaj. A gyümölcsöktől a rovarokon és madártojásokon keresztül madarakat, kisebb emlősöket, sőt antilopborjakat és a háziállatok szaporulatát is zsákmányul ejti és felfalja. A kifejlett hímek az 50 kg súlyt is elérhetik, veszély esetén szabályos harci alakzatot felvéve, hatalmas fogaikkal eredményesen veszik fel a harcot akár a leopárddal is. A medvepávián vadászható.
A bushbaby vagy kis galago (Galago moholi) az afrikai gyermekmesék kedvenc állatfigurája. Ez az apró, mókás külsejű éjszakai életet élő félmajmocska mindössze 15-18 dekát nyom, fák nedveivel, mézgával, virágporral és rovarokkal táplálkozik. Vékony, hosszú ujjaival minden fa minden repedését átkutatja. Kiváló ugró, éjszakai útjain fáról-fára átugorva 2-300 fát is átkutat. Éjszaka gyakran hallani jajgatásszerű hangját.
A bushbaby az afrikai mesék kedvenc figurája,bennszülött neve: “Hanamanama”
Szintén különleges állat az egész Namibiában elterjedt méhészborz (Mellivora capensis), amely némileg a mi borzunkhoz hasonlít. Mindenevő, a rovaroktól a vadgyümölcsökön és madártojásokon keresztül a kisebb gerincesekig mindent zsákmányul ejt és felfal. Kedvencei a vadméhek lárvái és a lépesméz, aminek a megszerzése érdekében egyfajta együttműködés alakult ki a méhészborz és a mézkalauz madár között. A mézkalauz madár által a helyszínre vezetett méhészborz szétdúlja a vadméhek fészkét és annak maradékain a madár is talál elegendő méhlárvát magának. A méhészborz védett állat, de igazoltan sakálbiztos kerítéssel körülvett területeken belül károkozása miatt elejthető. Szívesen ás, de szállásul gyakran más állatok üregeit is elfoglalja.
A mogorva méhészborz mintha a homlokától kezdődő leplet viselne a hátán.
A Kalahári, de egész Afrika állatvilágának hírhedt rablói és tolvajai a sakálok, amelyekből a térségben két fajta is előfordul. Egész Namibiában általánosan, még a lakott területeken is elterjedt a panyókás sakál (angolul: Black-backed Jackal, németül: Schabrackenschakal, (Canis mesomelas). A mi rókánkhoz hasonló méretű, bár annál kissé magasabb és rövidebb kisragadozó, vagy inkább mindenevő állat, találékonysága és merészsége nem ismer határokat. A vadgyümölcsöktől a kisemlősökön át az antilopborjakig mindent felfal, amit csak csapatban vadászva képes megölni. Kora esti órákban hangos hahotaszerű vonyítással verődik össze a csapat és kora reggelig óriási területet járnak be zsákmány után kutatva. Elhullott állatok tetemeit igen rövid idő alatt eltüntetik, de csapatostul rátámadnak a sebzett, beteg,legyengült vagy más ok miatt menekülésre képtelen nagyobb vadra is. Legnagyobb károkat a fiatal strucccsibék szinte teljes kiirtásával és azzal a szokásukkal okozzák, hogy az ellés előtt álló vemhes antilopokat akár napokig követve a félig megszületett szaporulatot azonnal megölik és felfalják. A panyókás sakál nagyobb rokona a Kavango-Caprivi térségében előforduló csíkos sakál (Canis adustus) amely a nálunk is előforduló aranysakálhoz hasonlit.Életmódja hasonló kisebb rokonáéhoz, de kevésbé alkalmazkodó.
Az egyébként “jóképű” panyókás sakál igen ravasz és kártékony ragadozó.
Afrika kegyetlen… Egy apró hiba, figyelmetlenség következménye a szörnyű halál.
Az ugrást épphogy egy picit elvétett, kerítésen fennakadt kuduborjút élve falták fel a sakálok…
A rókafélék is jelen vannak Namibiában,a csinos fokföldi róka (Silver Fox,németül Kapfuchs, (Vulpes chama) által. Ez a mi rókánkhoz hasonlító, de annál jóval kisebb állat rovarokkal, kétéltűekkel, hüllőkkel, apróbb madarakkal és kisemlősökkel, valamint vadgyümölcsökkel táplálkozik. Egész Namibiában védelmet élvez.
Végül a kisemlősök sorában két külsőre ragadozónak látszó, különleges állatot szeretnék röviden bemutatni:
A miniatűr csíkos hiénához hasonlító földi farkas (Aardwolf, németül: Erdwolf, (Proteles cristalus) megtévesztő külseje ellenére termeszekkel, pókokkal és más rovarokkal táplálkozik, fogazata mást nem is tesz lehetővé. A vadállományra teljesen ártalmatlan, egész Namibiában előforduló, max.8 kg súlyú állatka mindenhol védett.
A termeszevő földi farkas harciasnak tűnő külseje a csíkos hiénára hasonlít.
A lapátfülű kutya termeszekkel, pókokkal, skorpiókkal táplálkozik, ártalmatlan.
Különös és különleges afrikai állatok:
Sokaknak talán különös-mivel Afrikával kapcsolatban más ugrik be — hogy Namibia emlős faunájához 4 delfinfaj és 3 bálnafaj is tartozik. Bár nem szárazföldi emlősökről lévén szó, mégiscsak meg kell említeni, hogy Namibia és egész Afrika legnagyobb emlős állatai a namibiai partok mentén előforduló, 100 tonna súlyt is elérő ugróbajnok hosszúszárnyú bálna és a déli fekete óriásbálna.
Szintén szokatlan talán,hogy az afrikai forróságban fókákról beszélünk,pedig a partok mellett végig előfordul és Cape Crossnál óriási kolóniát alkot a fokföldi prémesfóka és az óriási méretű (3,5 tonna) elefántfókák tömege. A fókák — ezt sem hinné az ember Afrikában — zsákmányt jelentenek Kaokoland és Damaraland oroszlánjainak, leopárdjainak, sőt a fiatal fókákra vadászik ott a foltos és barna hiéna, a nagyobb sasok és a sakál is.
A legvégére hagytam két igazán különleges, szinte mesebeli afrikai állatot, amiknél furcsábbat a legvadabb fantáziával sem képzelnénk el:
Az egyik a földimalac, vagy más néven hangyászmedve (angol: Antbear, német: Erdschwein, (Orycteropus afer). Ez a 60-70 kilósra megnövő igen fura külsejű lény termeszhangyákkal, rovarokkal és a száraz évszakban gyümölcsökkel is táplálkozik. Az állat sem malacra, sem medvére nem hasonlít, bár első lábain medveszerű, óriás ásókarmok vannak. Hosszúkás fejével, hosszú füleivel és farkával inkább egy medvemancsokkal megáldott kengurunak vélné a gyanútlan szemlélő. Ez a fura lény életének túlnyomó részét a föld alatt, óriási barlang-rendszereiben folytonos ásással tölti, ezen barlangrendszert akár termeszvártól-termeszvárig folyamatosan bővíti. Ez azzal jár, hogy a földimalac által kiásott üregeket, barlangokat előszeretettel veszik birtokba más állatok is, mivel Namibiában a hőség elől az állatok 50-60 %-a a föld alatt keres menedéket (sok madárfaj is!). Ilyen többek között a varacskos disznó, aki a vele kb. azonos méretű földimalac által ásott üregekbe éppen belefér. A földimalac buzgólkodásának van egy veszélyes oldala is, előfordult már hogy a bozótban közlekedve a terepjáró alatt több szobányi területen beszakadt a föld… A károkozása miatt a sakálbiztos kerítéssel védett területeken a földimalac védettsége ellenére elejthető. A bennszülöttek, akik a földimalac húsát fölöttébb szeretik, a kotorékozás minden módszerével vadásznak ezeken a helyeken az állatra. Állításuk szerint laza talajban gyorsabban halad mint a gyalogló ember, ezért a füstölés és az utána ásás nem használ, csak az útvonalra merőlegesen ásott kelepcékben lehet elfogni.
Egy alkalommal esti autózás során az út mellett megpillantottunk egy buzgón ásó földimalacot,amint éppen új lejáratba akart kezdeni. Barátommal kettem megragadtuk a derékig már beásott állat farkát,és megkíséreltük kíváncsiságból kihúzni.A járatban kitámasztotta magát, sőt morogva olyan erősen kezdett ásni, hogy az erős húzás ellenére egyre jobban eltűnt a föld alatt. Végül a járat szájánál a farkát elengedve fel kellett adnunk… A földimalac ínyencül hangzó bennszülött neve : “Onjamunjama”
A földimalac vagy hangyászmedve szerintem inkább kengurura hasonlít.
A világ legkülönlegesebb állatainak egyike a tobzoska, vagy pikkelyes hangyász (angol: Pangolin, német: Schuppentier, (Manis temminckii), egy szárazföldi emlős, amelynek testét szőr helyett igen erős szarupikkelyek borítják. Találó a magyar neve, mivel az állat valóban egy óriási fenyőtobozhoz hasonlít. A pikkelyes hangyász mint a nevéből következik, kizárólag termeszekkel és hangyákkal él, amelyek kiásásához első lábain komoly ásó-karmok állnak rendelkezésére. A Namib–sivatag kivételével egész Namibiában mindenütt előfordul, de óvatos életmódja miatt ritkán látható. Testhossza 90-120 cm, testsúlya 8-10 kg. Erős farkára támaszkodva könnyen emelkedik két lábra, így a fák odvában, vagy sziklarepedésekben lévő hangyákat is eléri, és kb.25 cm-es ragadós nyelvével onnan kinyalogatja. Ellenségeivel szemben (oroszlán, leopárd) speciális módon védekezik, úgy, hogy összegömbölyödve az erős pikkelyzetű külső részt a ragadozó képtelen kinyitni, a belső hasi oldalhoz nem férhet hozzá. A pikkelyek külső szélei borotvaélesek. Az összegömbölyödött állat hihetetlen erőt képes kifejteni. A pikkelyes hangyász Namibiában és a térség már országaiban is védettséget élvez.
A pikkelyes hangyász magyar neve igen találó: tobzoska.
Az összegömbölyödött tobzoskát szinte lehetetlen kinyitni.
A tobzoska feje keskeny és apró,de elülső ásókarmai tekintélyesek.
A Namibiai élővilág ezen kisebb termetű, de egyáltalán nem jelentéktelen szereplőit érintőlegesen áttekintve következzenek a múltban és a jelenben vadászat tárgyát képező állatfajok, a klasszikus értelemben vett “afrikai vadállomány”, a maga vadászható és védett vadfajaival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése