Az állat és az ember közötti lényegi különbségről I.

  A természettudósok nagyobb része ma nem állít mást, vagy legalábbis hallgatólagosan egyet ért azzal, hogy az ember és az állat közötti különbségek inkább csak fokozatbeliek. Az ember legfeljebb egy magasabb fokra fejlődött állati lény.

  Csányi Vilmos: Az emberi természet biológiai gyökerei c. – a Mindentudás Egyetemén elhangzott – előadásában így fogalmaz: „A modern biológia sokszorosan igazolta azt a tényt, hogy az ember is az állatvilághoz tartozik: egy különleges emlős faj. Különlegessége éppen viselkedésformáiban rejlik. Például az ember az egyetlen olyan állatfaj, amely képes kultúrát és társadalmat létrehozni, pedig génjeink csak körülbelül egy százalékban különböznek a csimpánzokétól.” „A modern biológia tudománya tehát azt állítja, hogy az ember keletkezésének, kialakulásának története nem különül el az állatokétól, mert az ember is az állatfajok egyike, noha számos csak rá jellemző tulajdonsága van.” Elismerik, hogy az állat és az ember közötti különbségek jelentősek, azonban az ember minden tulajdonságának megvannak az előzményei az állatvilágban.

  Legalább csírájában minden előfordul az állatvilágban is, ami az embernél magasabb fokon jelentkezik. De a modern evolucionisták egy része szerint az ember még csak nem is az evolúció csúcspontja, mert evolúciós szempontból az összes ma élő faj egyforma fejlettségű, hiszen kialakulásukhoz ugyanannyi idő állt rendelkezésre.

  Az antropozófiai szellemtudomány a természettudomány eredményeinek figyelembevételével főként a gondolkodás, beszéd és felegyenesedett járásra való képesség megértéséből fakadóan és azokkal összefüggésben lényegi különbségekre mutat rá. Mennyiben állja meg a helyét az antropozófia álláspontja? Erről szól ez az írás a teljesség igénye nélkül. Sőt, lényegében Rudolf Steiner egyetlen állítását vizsgálom csupán.



A gondolkodás


  Rudolf Steinernél nagyon ritkán találunk olyan mondatokat, amikre azt lehetne mondani, hogy ezek definíciók, a Theosophie-ban az állatra vonatkozóan mégis találunk valami meghatározásszerűt, ami ugyan nem teljes, mert inkább csak a gondolkodásra vonatkozik, de fejtegetésem alapját alkotja. A mondatok így hangzanak:

„Az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van.”

  Egyszerre kell teljesülnie a felsorolt feltételeknek. „Ha pl. valaki ebben a mondatban: „Az állat... ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok” figyelmen kívül hagyja a „közvetlen átélésen túlterjedő, önálló” kifejezéseket, könnyen eshet abba a tévedésbe, hogy itt olyasmit állítottunk, mintha az állat érzetei és ösztönei nem tartalmaznának gondolatokat. Ezzel szemben éppen az igazi szellemtudomány áll annak a megismerésnek a talaján, hogy az állat minden belső élményét (mint minden létet) gondolatok szövik át. Csakhogy az állat gondolatai nem egy benne élő „én” önálló gondolatai, hanem az állati csoportén (tierischer Gruppen-Ich) gondolatai. A csoportén kívülről kormányozza az állatot, nem a fizikai világban él, mint az ember énje, hanem a lélekvilágból hat az állatra. Az embernél az a fontos, hogy benne önálló léte van a gondolatnak, és az ember azt nem közvetve az érzetben, hanem közvetlenül a lelkében is mint gondolatot éli át.

  Mit jelentenek Rudolf Steiner mondatai? A gondolkodás lelki élettől való elkülönülésének problémájáról van benne szó.

  Mikor nem élem át gondolatként a gondolatot? Egy személyes élményemre utalok. Emlékszem, hogy 7 éves koromban hol, milyen körülmények között hazudtam először. Ekkor a hazugság gondolatát közvetlenül, mint gondolatot is átéltem. Pedig talán hazudtam én már korábban is, de a hazugság gondolatát nem különállóan éltem át, hanem más érzéssel egybeolvadva, ezért nem is tudatosítottam. Hazudtam tehát, de annak értelmezhetősége korábban fel sem merült a tudatomban, legfeljebb az, hogy számomra akkor milyen érzésekhez kapcsolódott.

  Vegyünk példát felnőtt életünkből. Hirtelen felindulásból teszek valamit, például pofon ütök valakit. Ekkor nem emberi, hanem állati módon viselkedem, még ha ember is vagyok. Cselekedetem nem gondoltam át. A pofonütés gondolata teljesen az ellenszenv érzésével olvad egybe. Nem veszem észre előre a pofon gondolatát, mert az érzés elragad. Amikor a vonzalom, a kegyetlenség, a hazugság, stb. megfontolása nem tudatosul, hanem csak tudatosodás nélkül ezek alapján cselekszem, akkor az állatokhoz hasonlóan viselkedem. Különösen gyerekkorban még sokszor így viselkedünk, annak ellenére, hogy érzéseink akkor még tisztábbak, önzetlenebbek és ártatlanabbak bizonyos szempontból, mint felnőtt korunkban.

  Az ember és állat helyes megkülönböztetéséhez az ember lényét is jobban kell értenünk. Az ember fogalmához sem egyszerű eljutni. Egyrészt ember az, aki arra hivatott, hogy individuálisan éljen benne az énje. Tágabb értelemben ez volt érvényes az emberré válásunk során mindannyiinkra, amikor létezett már individuális énünk, mégis inkább csoporténhez kapcsolódva éltünk az előző korszakokban. Ez még ma is érvényes, csak kisebb mértékben. Különösen gyerekkorban nem tudunk még teljesen individuális módon élni. Felnőtt korunkban valamivel jobb már a helyzet. – Más megközelítésből, a szó szoros értelmében ember csak az, akiben az én már teljesen individuálisan él, aki a legmagasabb tökélyre fejlesztette azt, ami individuálisan elérhető számára. Ez általában a jövő zenéje. Van egy énünk, amit már képesek vagyunk – legalább időnként – individuális módon kiélni, de még jelentős mértékben befolyása alá tudunk kerülni azoknak az állatokban többnyire „durvább” módon jelentkező érzéseknek, ösztönöknek és szenvedélyeknek, amik miatt az ember és állat közötti lényegi különbség a materialista nézetek bűvkörében élő természettudósok számára nem felismerhető és nem elfogadható. Rudolf Steiner idézett mondatát alapul véve azt mondhatjuk, hogy az ember képes a közvetlen átélésen túlterjedően önállóan gondolkodni. Ezért ember.

  A fentiek úgy is kifejezhetők a szellemtudomány terminológiájával, hogy egészen addig, amíg az ember csupán érzőlelkében és legfeljebb érzésekkel áthatott értelmi lelkében él énjével, addig csupán a tágabb értelemben vett ember fogalmába fér bele. „Érzőlelkünk révén rokonságban vagyunk az állatokkal.” Az értelmi lélek „a maga szolgálatába állítja a gondolkodást. […] Gondolkodásunkkal átlépjük egyéni életünk határait.” Az értelmi lelket még fogva tartják az érzések, ösztönök, indulatok stb. Mindnyájan tudjuk, hogy főként azt szeretjük igaznak elismerni, ami felé érzéseink hajlanak, holott a maradandó igazság független szimpátiánk és antipátiánk minden mellékízétől. Az igazság akkor is igazság marad, ha minden személyes érzésünk lázad ellene. A léleknek azt a részét nevezzük tudati léleknek, amelyben ez az igazság él.Pillanatnyilag átmeneti emberi állapotban élünk. Lelkünk mindhárom részét használjuk. Teljesen emberré akkor válunk csak, ha énünk teljesen kibontakozik a tudati lelkünkben, amikor az igazság, a jó és szép örök törvényei minden irányból megérintik. Ezeket pedig a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolkodással értjük meg. Akkor a legszigorúbb kritériumoknak megfelelően is embernek nevezhetjük már magunkat. Ezt elérni a Földön élő ember missziója.



A gondolkodás önállósága


  Az állat képes lehet önálló gondolkodásra, azonban egyedül az ember képes az idézett feltételek teljesülésével együtt úgy önállóan gondolkodni, hogy nem érzései és hajlamai hatására, nem idomítással, nem kényszerből, parancsra, nem megfélemlítve, nem csupán más jelenlétére teszi. – Csakhogy az állatról is elmondható mindez – mondhatja erre egy mai kutató. Amikor például egy vadon élő ragadozó becserkészi áldozatát, akkor az a „furfang”, amit alkalmaz közben, teljesen mentes minden befolyástól. Ez azonban tévedés. Ha jobban megnézzük, az állat minden mozdulata testi állapotának függvénye. Az embernek is sok cselekedete a testi állapotától függ, de az ember képes testi és más befolyásoktól független tettekre is. Az ember tehát azt is képes gondolni, és ennek nyomán arra vonatkozóan is kialakíthat érzéseket és szándékokat, amiket pillanatnyilag nem él át és nem valamely korábban átélt dologra vagy egy jövőbeni átélésére vonatkozik. Ezek olyan hatalmas eltérések, amiket nem szabad alulértékelni.

  Lehet azt mondani, hogy az állat is képes önálló gondolatok alkotására, de ez csak ritkán fordul elő és szűk körben igaz. Vadon élő számos állatfajnál megfigyelték, ahogy a fajon belüli viselkedés nagymértékben hasonló. A háziállatoknál már nagyobb eltéréseket tapasztalhatunk egy-egy fajon belül, de például minden kutya ugat, hogy védje a territóriumát és kergeti a macskát, ha a mozgása kiváltja belőle az üldözés ösztönét.       Az állat nem személyként, nem önálló lényként gondolkodik és cselekszik, hanem mint ami igazodik a faj természetéhez, a csoporténhez. Ugyanazon szituációban az egyik ember egészen más magatartást tanúsít, mint számos másik. Összehasonlíthatatlanul sokrétűbb lehetőségek rejlenek egy ember viselkedésében, mint bármely állatéban, sőt még egy teljes állatfaj összes egyedének összeadott cselekvési és gondolkodási eltérései is messze elmaradnának egyetlen ember egyediségének megnyilvánulásaitól. Még az emberszabású majmoknál is így van, ahol az emberrel való rokonságot a legközelebbinek tartják. – Ennek cáfolatára az alábbi példát hozhatják fel. Egy nőstény gorilla észrevette, hogyha unatkozik, csak úgy kell tennie, hogy beszorult a keze a rácsok közé, azonnal a segítségére sietnek, és ápolótársaságot kap. Később ezt a trükköt minden új ápolónál alkalmazta. A többi fajtársa nem viselkedett így. – Bizonyos szempontból ennél az esetnél már beszélhetünk önálló gondolkodásról – válaszolhatjuk – de ez még állatoknál is előfordulhat, mint Rudolf Steiner megállapította.

  Köztudott a vándorló madarak szinte csalhatatlan tájékozódó képessége, amelynek nyitjára még nem talált egyértelmű válaszokat a jelenlegi természettudomány. Ez a faji csoportén létével érthetőbbé válik. Hasonló okokra visszavezethető és dokumentált jelenség, hogy kutyák ma apportírozásra képesek anélkül, hogy arra ismételten idomítani kellene őket. Ez azzal magyarázható, hogy az ember a kutyaegyedeket elegendő számú alkalommal betanította erre, és azután az állati csoportén, melyhez egyszerre tartozik a faj összes egyede, ezt lelki tulajdonságként magába építette és ezt a hozzá tartozó állati kutyatestekbe is „beprogramozta” mint lehetséges magatartásformát, ami azután a külső körülmények függvényében megvalósulhat. Ez a beprogramozás történhet a génekbe és hormonokba is. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy az állatoknál nem személyesen öröklődik valami, mint az embernél, hanem mindjárt az egész faj összes egyedében. A madarak tájékozódó képessége is, és egyáltalán az egyes fajokhoz tartozó egyedek viselkedése mindig a faj csoporténjétől függ.

  Minden állatfaj külön magatartásformák és viselkedésminták kombinációival rendelkezik. Időnként kifejezetten bölcsnek és találékonynak találjuk az állatokat, de csak egy eleve determinált, az emberhez képest viszonylag szűk tartományon belül. Az állati bölcsesség, legyen mégoly csodálatra méltó is, faji keretek közé van szorítva. E keretek miatt számtalan alkalommal láthatjuk egy légy hasztalan próbálkozását, amikor az egyébként félig nyitott ablakon, az üvegen keresztül akar átjutni, amibe végül belepusztul. A hód az építészeti tudásával tűnik ki, a méh például a mézkészítéssel. A specializált bölcsesség jeleit minden állatfajnál tapasztani lehet. Egyik ebben, a másik abban a tulajdonságban kiemelkedő. Tulajdonságaik, gondolkodásuk köre mégiscsak szűkre szabott. Az embert, mint személyiséget meg sem közelítik az önálló gondolkodás terén.

  Viszont az egyes állatfajokhoz tartozó én-ek, mondhatjuk, hogy az emberrel egyenértékű individualitások, akik nem a hozzá tartozó állati egyedek testéből intézkednek, mint az ember a saját testéből, hanem egy érzékeken túli világból. Ezek az állati fajlelkek ugyanúgy képesek önálló gondolkodásra a lelki világban, mint minden egyes ember a fizikai világban.



Az elvonatkoztató képesség a gondolkodásban


  Olyan önálló elvonatkoztató képessége sincs az állati egyedeknek, mint az embernek, de ez is létezik náluk. A földi állat kizárólag a jelennek él, vagy annak, amit jelenbeli érzései, érzetei, ösztönei a múltra való emlékezésben és a jövőre vonatkozó vágyaiban és gondolatokban megengednek számára. Az ember messze többre képes. Elismerjük, hogy csodálatra méltó bölcsesség és ösztönös kreativitás nyilvánul meg az állatvilágban. Az állat születésétől fogva szinte érthetetlen módon képes a mérgező növényeket megkülönböztetni a nem mérgezőtől. Az újkaledóniai varjú és a kaktuszpinty féregkipiszkálás céljából akár horgosra is formázza a botocskát a csőrével. Kb. minden tizedik varjú rájön, hogyan tudja kinyitni a kalitkájára helyezett nem bezárt lakatot. A kutyák és macskák egy része rájön, hogyan tudja kinyitni az ajtót. A majmok a termeszvárból a hangyákat nem csupán bottal képesek kihalászni, hanem képesek a botot legallyazni, méretre törni, sőt, ha szükséges akár a nádszálakat is egymásba tolni, hogy meghosszabbítsák. A csonthéjú gyümölcsöt lapos kőre teszik és egy másik kővel feltörik. Lejtős terepen a lapos követ képesek alulról megtámasztani. Vadon élő majmoknál tizenkilencféle eszközkészítést mutattak ki. Eszköz- és szerszámhasználatuk azonban többnyire a közvetlenül adódó célra irányul. Van képzelőerejük, de az emberhez képest sokkal kisebb, amit viselkedésük tanulmányozásával egyértelműen meg is állapíthatunk. – Ez nem magyarázható csupán a motiváció hiányával, az individuális én hiányával viszont annál inkább.

  Megfigyelték, ahogyan két csimpánz ismétlődően kínozott egy csirkét. Az egyik valamilyen ennivalóval csalogatta magához, miközben a másik a háta mögé rejtett vesszővel alaposan rácsapott a szerencsétlen állatra. Jane Goodall, a világhírű etológus írja le az alábbi esetet: egy majom észrevette, hogy fajtársai félnek az edényzörgéstől. Ő afféle megvetett tagja volt a majomközösségnek, de megpróbált nagyobb rangot kivívni magának. Megfigyelte, hogy Jane sátra mikor üres. Ekkor belopózott és edényeket lopott, azután vadul zörgetve komoly tekintélytiszteletet tudott kiharcolni magának a fajtársai között. – Mi ez, ha nem az önálló és elvonatkoztató képességre vonatkozó állításunk cáfolata? – mondhatná valaki. Az embernél természetesen sokkal jelentősebb előrelátási, tervezői képességről is lehet beszélni, de alacsonyabb szinten ez már az állatoknál is megfigyelhető.

  A majmok képesek ravaszul hazudni, elrejteni mások elől bizonyos tárgyakat, sőt tervszerűen kegyetlenkedni. E tulajdonságokat sok tudós a kifejezetten emberi jegyek között tartja számon. Pedig ezek nem kifejezetten emberiek. Azért, mert az embernél ezek valóban gyakran fellelhetők, még nem feltétlenül emberi tulajdonságoknak kell hogy számítsanak. Ezek éppen akkor jelentkeznek az embernél, amikor nem képes individuális énjét a tiszta és eredeti, ártatlan szellemi természetének megfelelően kiélni. Ha tehát ún. nem erényes tulajdonságokat látunk bizonyos állatfajoknál, az nem mossa el azt a lényegi különbséget állat és ember között, amire rámutatunk. A fenti példák nem azt bizonyítják, hogy igenis képes legalább egyetlen állat is a közvetlen, jelenbeli átélésen túlterjedő önálló gondolkodásra. Az állat tényleg képes tervezni, előregondolni is, de csak a jelenbeli érzéseiből kiindulóan, kizárólag a testi életéhez kötődő érzeteiből fakadóan. Ez valóban már egyféle absztraháló képesség. A példák azt bizonyítják, hogy az állat képes lehet a gondolkodásra, de mindig a pillanathoz bilincselve, közvetlen átélésében gyökerezve. Mindezt a mai evolucionizmus hívei nagyon nehezen veszik észre, vagy nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Az önálló gondolkodás is pusztán olyan értelemben valósul meg, hogy az egyed gondolkodásának következménye a cselekedete. De mint mondtuk, a gondolatok ettől még a csoporténtől származnak. Az edényekkel zörgő majom a tekintélytiszteletre irányuló gondolatot nem gondolatként élte át, hanem az érzeteihez szorosan hozzákapcsolódva. Ez nem emberi még. A csirkével való kegyetlenkedésben sem valamiféle jelenbeli érzésektől való elvonatkoztatás élt elsősorban, hanem a pillanatnyilag felmerülő érzések kielégítésének a vágya.

  Az ember egészen nemes tettekre is képes, amire az állat nem képes, ezért szigorú megkülönböztetést kell tennünk állat és ember között. Nemes, önzetlen tettek megfigyelhetőek az állatok körében is. Gyakori eset, hogy az anyaállat védi kicsinyét. Szinte minden állatfajnál megfigyeltek ilyet. Az elefántok között pl. megfigyelték, hogy sebesült fajtársukat saját életük kockáztatásával védték a többiek. – Ezek az esetleírások azonban nem azt tanúsítják, hogy az állatok is olyan értelemben képesek önzetlenségre, mint az ember. Az állatok önzetlen viselkedése a fajfenntartó- és életösztön megnyilvánulásai, amelyeknek végső eredete a csoporténben van az asztrális világban. Az ember képes saját érzéseitől nem zavartatva is olyan gondolatalkotásra, ami önzetlen tettekhez vezet. Abba még állati jelleg is keveredhet (nem pejoratív értelemben!) az emberi világban is, amikor az anya önmaga életét veszélyeztetve védi gyermekét.[9] Ebben van egy nem csupán a gyermek individualitására irányuló, hanem az általános emberi nemhez tartozó ösztön és személyes érintettség is. Amennyiben ez is hajtóerő, még nem tisztán emberi az érzés sem. – Mi az igazán önzetlen tett? Ami a pillanatnyi személyes érzésektől, szimpátiáktól, hajlamoktól és ösztönöktől teljesen független és önként vállalt tett, amikor valaki feláldoz valamit olyasmiért, ami nem számára lesz gyümölcsöző. A földi állatvilágban ilyet nem tapasztalhatunk. Abból nekem nem származik előnyöm és hasznom, ha hősi halált halok önként a hazámért. Ez nem saját érdekem, még ha van is hozzá közöm vagy szeretném a megvalósulását. Ha viszont személyes érzéseim egyfajta kielégülésre jutnak, hogy olyan áldozatot hozzak hazámért, vagy bármiért, amit azután még bizonyos mértékig élvezni tudok, akkor még nem tisztán emberi a késztetésem és a tettem.

  Az igazi tudományos munka önzetlen és emberi: nem szövődnek bele elterelő érzések. Csak az ember tud olyan lelki állapotokba kerülni, amikor mások érdekeit tartja szem előtt, és teljesen eltekint a saját érdekeitől. Az állati egyedek jelenléti tudatában legfeljebb még valamiféle vonalszerű kapocs jelenik meg a múlt vagy a jövő felé. Az embernél korántsem ez a helyzet, messze több lehetőség van az értelem kibontakoztatására és a lelki-szellemi fejlődésre. Az önálló absztraháló képességgel függ össze, hogy az ember képes olyasmi után kérdezni, ami elmúlt, és amit nem ő maga élt át. Képes a jövő olyan eseményei után érdeklődni, amit személy szerint térbeli vagy időbeli akadályoztatottsága miatt sohasem fog megélni. Az állatok egy része is tud a maga módján kérdezni, elvonatkoztatni, de – mint láttuk – csak amennyiben az a közvetlen élményeivel kapcsolatos. Tud eszközöket használni, „keze”, csőre ügyébe kerülő tárgyakat eszközzé tenni egy cél érdekében, de ez a cél sohasem olyan, ami ne függene össze szorosan pillanatnyi állapotával és körülményeivel.

  Az állat nem képes megérteni olyan dolgokat, amik sem a jelennel, sem az egyediségével nem függenek közvetlenül össze. Ezért nem lehet soha elfogulatlan értelme, tudománya egyetlen állatfajnak sem. Nem lehetnek a jelenbeli „személyes” átélésüktől függetleníthető szabályaik, jogrendszerük, amely a fajon belüli életet szabályoznák, hanem csak amit egyedi lelki életükből jövően ugyan, de az állati csoportén determinál.    Fajtársaikhoz való viszonyaik a faji megértés- és cselekvésminta függvénye. – Ennek cáfolatára egy különösen figyelemre méltó esettel szembesültem. Jane Goodall írja, hogy az egyik majom, amelyik már korábban jelbeszéddel megtanulta, hogy felismerje, mi a koszos, egyszer csak magától elkezdte használni a koszost a bélsárra is. Mi ez, ha nem a fogalomalkotó és elvonatkoztató képesség megnyilvánulása? – El kell tehát ismernünk, hogy ez az eset a kezdetleges formában az állatvilágban is előforduló elvonatkoztatás képességének létezését igazolja. Mégis az önálló elvonatkoztató képesség hiányával vagy csekély voltával magyarázható, hogy az állati egyedek egyike sem képes magas fokon morálisan gondolkodni, amihez egy olyan megkülönbözető képesség szükségeltetne, amely a Földön csak az embernek van. Goodall azután leírja hogy „különös véletlen folytán” egy másik majom is elkezdett ellenfeleire bélsárral kapcsolatos kifejezésekkel utalni. – Ez rendkívül érdekes és alátámasztja azt az állításunkat, hogy az állatvilágban az egyedileg megszerzett képességek nem az egyedhez, hanem a fajhoz kötődnek és rövid időn belül is átadódhatnak. Az emberi világban viszont minden egyénileg megszerzett vívmány csak az egyén számára öröklődik.

  Az állatoknak nincs fogalmuk arról, hogy mi a jó, mi a szeretet, mi a kegyetlenség, mi a hazugság, stb. Pontosabban lehet róla, de azt érzéseikbe ágyazva élik meg. Szeretnek, jó szándékú vagy gonosz tettekre is képesek. Lehetnek kegyetlenek, hazudhatnak, de fogalmaik egészen egyszerű formában lehetnek csak ezekről, mindenkori érzéseiktől függően. Felfedezhetünk náluk is moralitást, ám ez valójában a csoporténben van, amely alig jelenhet meg – a szellemi külvilágból mintegy beleöntve – a földi egyedekben. Nem képes egyetlen állati egyed sem megtagadni magától valamit, amit kíván, vagy amire ösztönei, hajlamai késztetik, és ami a jelenben kínálkozik számára, csak ha valamilyen „kényszerrel”, idomítással vagy másik, erősebb ösztönére apellálva ezt elérjük nála.. Ha én szomjazom, de van egy tevékenység, amire ugyan semmilyen ösztön, szenvedély vagy érzés sem késztet, csupán az, hogy annak végrehajtását magam számára szigorúan előírtam, akkor megtehetem, hogy minden testi életemből fakadó érzésemnek ellenállok, akár szomjazom is, és csak később oltom a szomjamat. Az állat, ha megteheti, ha más ösztönei és érzései nem erősebbek, ha létfenntartása emiatt nem forog veszélyben, mindig szomját oltja. Nincs is soha olyan tevékenysége, amit ne testi organizációjának működésével szorosan összekötve működtetne.

  Tehát „Az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok.”