A Rákosi vipera

  A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis Méhely, 1893) sztyeppmaradványok lakója.
Mai állományai változatos mikrodomborzatú, nedves és száraz gyeptípusok alkotta réteken, legelőkön maradtak fenn, ahol az élőhely változatos mikroklímát és gazdag táplálékbázist biztosít.

Téli időszakra dombhátakban lévő rágcsálójáratokba húzódik, ahol hibernált állapotban vészeli át a hideg napokat.
  Tavasszal, a nászidőszakban a hímek különösen sokat mozognak, ilyenkor a legvalószínűbb, hogy megpillantjuk őket.
A nőstények – a napsütötte napok számától függően – nyár végén, szeptember elején fialnak, általában 6-14 eleven utódot hozva világra, melyek 12-16 cm hosszúak és alig 2 g a súlyuk.
  Három-négy éves korukra válnak ivaréretté.
Méréseink szerint a legnagyobb termetű hím 47,1 cm, míg a legnagyobb nőstény 59,8 cm volt.
A fiatal egyedek elsősorban egyenesszárnyúakkal (sáskákkal, szöcskékkel, tücskökkel) táplálkoznak, míg a felnőtt példányok gyíkokkal, madárfiókákkal és rágcsálóivadékokkal egészítik ki étrendjüket.
  A rákosi vipera mérge felnőtt emberre gyakorlatilag veszélytelen, a marás – bár a faj óvatos életmódja és ritkasága miatt ez manapság nagyon ritka – méhcsípés-szerű, gyorsan-múló tünetekkel jár.
(Ennek ellenére, ha valakit marás ér, azonnal forduljon orvoshoz!)
  Nem véletlenül rejtőzködő életmódú ez a kis termetű kígyó, hiszen – különösen fiatal korában – számos állat étlapján szerepel.
Az úgynevezett predátorok közé tartoznak a gólyafélék, gémfélék, rétihéják, a szalakóta, a fácán, vagy a szintén fokozottan védett túzok is.
Föld alatti búvóhelyéről kitúrja a vaddisznó, kiássa a róka és a borz is.

Elterjedése

  A korábbi elterjedéséről 1912-ben Méhely Lajos így ír a Természettudományi Közlöny oldalain: “Hazánkban Budapest környékén a Rákoson, Angyalföldön, Rákoskeresztúron, Pusztaszentmihályon s a Babád-pusztán, továbbá Örkényen, Kecskemét mellett a bugaczi és tázlári pusztán, a kolozsvári Szénafüveken, szórványosan Vasmegye lapályos részein s a Fertő körül található, s a múlt nyáron nagyobb mennyiségben észlelték Mosonmegyében a Hanságon. Hazánkon kívül a főleg a bécsi medenczében, a Bécsi erdő s a Lajta közt elterülő lapályon van elterjedve s különösen Laxenburg környékén gyakori.”
  A jelenlegi populációk mindössze Magyarország két területén: a Hanságban és a Kiskunságban maradtak fenn, az összes többi előfordulást mára már kipusztultnak tekinthetjük.
Dely Olivér György a Magyarország Állatvilága – Hüllők kötetében még 31 élőhelyről tesz említést, míg manapság a Hanságban két populációja ismeretes és a Kiskunságban tíznél kevesebb populációjáról van tudomásunk.
A teljes hazai állomány 500 példány alatt valószínűsíthető.

Védelmi helyzete

  Magyarországon a rákosi vipera 1974 óta védett, 1988 óta fokozottan védett, 1992-től pedig természetvédelmi szempontból a legkiemeltebb kategóriába tartozik, természetvédelmi értéke 1.000 000 Ft. Nemzetközi szinten is felismerték kritikus helyzetét és felkerült a Berni Egyezmény II. Függelékébe, a World Conservation Union (IUCN) a veszélyeztetett kategóriába sorolta, szerepel a Washingtoni Egyezmény CITES I. Függelékében, a Berni Egyezmény HD II-es listáján is.
  A Berni Egyezmény további két, Magyarország felé tett ajánlása vonatkozik a rákosi vipera állományainak védelmére.
  A faj szerepel a Natura 2000 II. listáján és ennek köszönhetően az összes előfordulási helye bekerült a Natura 2000 Hálózatba.
Ezeken a területeken a területkezelést alá kell rendelni a rákosi vipera élőhelyi igényeinek.

Visszaszorulásának okai

  A rohamos térvesztés legfőbb oka élőhelyeinek átalakítása.
Méhely így ír 1912-ben: “Budapest környékének lapályos részein régebben sokkal gyakoribb volt, az utóbbi években azonban megfogyatkozott s a haladó kultura következtében mind távolabbi tájakra szorult. 
A puszta területeket beépitik, vagy mivelés alá fogják, hangos lesz a tájék, megváltozik a vidék arczulata s a vipera az örökös nyugtalanitás következtében kipusztul, vagy pedig elvonul oly vidékre, a hol még nem jelent meg az ember, az ő önös, mindent felforgató munkájával.”
  A korábban kiszámíthatatlan vízjárású területek a csatornák kiépítésének köszönhetően alkalmassá váltak nagytáblás művelésű hasznosításra, mely a gyepek nagy részének felszántását eredményezte.
A megmaradt kaszálókon az intenzív mezőgazdasági tevékenységgel járó gyephasználat a faj számára kedvezőtlennek bizonyult.
  Tovább ritkította állományait a kereskedelmi célú gyűjtés, és a szándékos pusztítás.
A megmaradt, kislétszámú populációk sérülékenyekké váltak, s már kisebb lokális katasztrófák is elegendőek lehetnek felmorzsolódásukhoz.

Vipera ursinii fajcsoport

  A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis Méhely, 1893) a bonyolult Vipera ursinii fajcsoport egyik kistermetű, síkvidéki, sztyeppi alakja.
  Morfológiai és biokémiai adatok alapján a hazai állományokat alfajnak írták le.
  A mi rákosi viperánk ezen vizsgálatok alapján legközelebbi rokonságban a hegyvidéki előfordulású törzsalakkal, a francia vagy olasz parlagi viperával (Vipera ursinii ursinii Bonaparte, 1835) van, mely az olaszországi Abruzzókban és a dél-franciaországi Mont-Ventoux-n és Montagne de Lure-ön található meg.
  További hegyvidéki alfaj a Dinári-hegységben előforduló karszt vipera (Vipera ursinii macrops Méhely, 1911) és a Pindos-hegységben megtalálható görög parlagi vipera (Vipera ursinii graeca Nilson & Andrén, 1988).
  Érdekes elterjedésű a moldáv parlagi vipera (Vipera ursinii moldavica Nilson, Andrén et Joger, 1988), mely populációi a Duna-deltában tengerparti sókedvelő növényzetű, míg a Iasi környéki dombokon sztyepp-jellegű élőhelyeken fordulnak elő.
  Valószínűleg a Bulgáriában megkerült, korábban rákosi viperaként emlegetett, példányok is ehhez az alfajhoz sorolhatók.
Egyes, korábban alfajként a fajcsoporthoz sorolt, ma már külön fajként nyilvántartott kistermetű viperákat is meg kell itt említeni.
  Ilyen a sztyeppi vipera (Vipera renardi Christoph, 1861), mely a Fekete-tenger partvidékétől egészen a Tien-Sanig előfordul sík- és hegyvidéki élőhelyeken egyaránt.
  További hasonló, hegyvidéki elterjedésű fajok a törökországi anatóliai vipera (Vipera anatolica Eiselt & Baran, 1970), az örmény sztyeppi vipera (Vipera eriwanensis Reuss, 1933), iráni sztyeppi vipera (Vipera ebneri Knoeppfler & Sochurek, 1955) és a kaukázusi parlagi vipera (Vipera lotievi Nilson, Tuniyev, Höggren et Andrén, 1995).
  Összességében elmondható, hogy szinte mindegyik faj vagy alfaj visszaszorulóban van elterjedési területén, kis szigetszerű populációkat alkotva, melyek könnyen felmorzsolódhatnak, az ember környezetátalakító tevékenysége következtében.

Története

  A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis Méhely, 1893) története 1892-ben kezdődött, s ma, 112 évvel később komolyan kell számolnunk azzal, hogy ez a kis “arisztokrata” – ahogy Méhely Lajos nevezte – eltűnik faunánkból. 1892. április 28-án a Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának 5. Értekezletén Hermann Ottó a Pelias berus – keresztes vipera – elterjedéséről tartott egy előadást, s bemutatott két viperát, melyet a rákoson fogott, ahol is a kutyája állta meg azokat.
  A két állat felkeltette Méhely Lajos, a kor kiemelkedő zoológusának érdeklődését, aki úgy találta, hogy a két vipera, különbözik a keresztes viperától, s így Vipera berus var. rakosiensis-ként írta le azokat.
Ez a dolgozata 1893. május 29-én jelent meg, s néhány hónappal később Boulanger, a British Múzeum herpetológusa, kifejtette abbéli véleményét, hogy a Méhely által leírt állatok nem a keresztes vipera egy változatához tartoznak, hanem azonosak a Bonaparte által 1835-ben leírt Vipera ursinii-vel.
  Kemény csörteváltás következett, de végül is Méhely elfogadta Boulanger véleményét.
Mint írta; “A Vipera rakosiensinek tehát meg kell hajolnia a Vipera ursinii prioritása előtt, de minden esetre neki köszönhető, hogy a soha sem méltányolt V. ursinii újból feléledt, illetőleg csak most, éppen a rákosi vipera révén született meg igazában”.
  A szerző itt arra utalt, hogy annak idején Bonaparte csak a Pelias (Vipera) berus ismertetése közben tett említést egy gran-sassói állatról, mellyel kapcsolatban azt kérte; ha bebizonyosodik, hogy az egy eddig ismeretlen faj képviselője, akkor nevezzék Pelias (Vipera) ursinii-nek.
  Minden esetre Méhely nehezen fogadta el, hogy a rákosi vipera, mely egy síkvidéki alak, azonos legyen a Bonaparte által leírt hegyvidéki alakkal, s e meggyőződését haláláig hangoztatta.
Neki lett igaza.
  Bár a tudomány mai állása szerint a rákosi vipera nem önálló faj, de alfaji elkülönítése a törzslaktól az 1960-as években megtörtént.
Nem érdemtelen néhány gondolat erejéig ennek a ma már nyugodtan mondhatjuk hungaricumnak az elnevezésénél elidőznünk.
” A faj magyar nevéül a rákosi viperát óhajtanám megtartani, nemcsak mert a Rákoson terem a legbővebben, hanem históriai reminiscentiáknál fogva is, mely e névhez fűződnek.” – írja Méhely Lajos 1893-ban a dolgozatában.
  Később politikai okokból – tekintettel Rákosi Mátyásra – az állat parlagi vipera lett, ami egy félrevezető elnevezés, hiszen élőhelyei nem elsősorban a parlagföldek.
  Ebből a szempontból helyesebb volna az angol (Meadow Viper), vagy a német (Wiesenotter) megnevezés. Az utóbbi években pedig egyes szerzők rákosréti viperaként értekeztek róla, vélhetően Dely-től véve át az elnevezést, aki a Magyarország Állatvilága – Hüllők kötetében parlagi vagy rákosréti viperaként emlegeti.
  Véleményünk szerint azonban tiszteletben kell tartanunk a faj leírójának – Méhely Lajosnak – az óhaját, és vissza kell térnünk az általa adott elnevezésre.
  A névvel kapcsolatban még megemlíthetünk egy érdekességet. A Duna-Tisza-közén a népnyelv “homoki viperának” ismeri, ami természetesen nem azonos a tőlünk délebbre élő homoki viperával (Vipera ammodytes Linnaeus, 1758).


                                                                             Segítségünkre volt: Giricz Imre
                                                                                                                                                Köszönjük.